Településtörténeti terem - 20. század

A 20. század első felében különleges egyéniségek lettek Bodrogkeresztúr birtokosai, akik nemcsak a település, de egész Tokaj-Hegyalja életében kiemelkedő szerepet játszottak.

Amikor az 1880-as években gróf Wolkeinstein Oszvald a Rákóczi-család leszármazottjaként a településre költözött, ő építette azt a kúriát, amely a Dereszla-domb lábánál található, s ma idősek otthona. A gróf 1910-es évek elején sorra kezdte el értékesíteni bányáit, birtokait, miután pedig egyetlen fia 1915-ben hősi halált halt az I. világháborúban, elköltözött Bodrogkeresztúrról, s birtokait örököseinek, gróf Széchényi Wolkenstein Ernőnek és nejének, született báró Sennyey Máriának adta át, akik 1920-tól állandó jelleggel Bodrogkeresztúron telepedtek le.

Széchenyi Ernő gróf, császári és királyi kamarás a Széchenyi-család leszármazottja volt, akinek 1916-ban engedte meg az uralkodó, hogy felvegye a Széchenyi Wolkeinstein nevet. 1904 májusában vette el Erzsébet királyné egykori udvarhölgyét, a tőle 3 évvel fiatalabb Sennyey Máriát feleségül, akiben lelki és szellemi társra is talált.

Az I. világháború vérzivatarában saját költségen ők állították fel a sátoraljaújhelyi Vöröskereszt Kórházat, amelynek a grófné a vezetője is volt, később az újhelyi Népkonyhát is ők indították el. A 20. század első felének helyi tudósításai tele vannak a gróf és a grófné jótékonysági tevékenységével.

A grófné a birtokon indította el saját gyümölcskertészetét, amely egyszerre volt gazdasági és missziós tevékenység. Még a háború előtt írta meg szakkönyvét ‘A törpe gyümölcsfák ültetése és gondozása’ címmel, amely egymás után három kiadásban is megjelent a két világháború között. Meggyőződése volt, hogy a törpe gyümölcsfák révén sokan megérezhetik a kerészkedés örömét, hiszen ezek a fák nemcsak kis területen elférnek, hanem már a 3. évben termőre fordulnak, így a kertészkedés gyors sikerét élheti meg bárki. Életrendjét fák gondozásának a feladatához szabta - könyve például úgy született meg, hogy minden reggel 4-től 7-ig fogalmazta mondanivalóit, aztán délig tollba monda. Tevékenységének köszönhetően az 1930-as évekre minden zempléni községben faiskola létesült, szerepet kapott a földművelési minisztérium gyümölcsfejlesztő programjának végrehajtásában, s az Országos Pomológiai Társaság tiszteletbeli elnökének választották meg.

A grófné így fogalmazta meg egy vele készült riportban a misszióját:
“A gyümölcsfa ápolást ösztönné és törvénnyé kellene tenni nálunk. Minden iskolában azt hirdetik a falitáblák, hogy “szeresd felebarátodat”. Én minden gyümölcskert ajtajára kiírnám: Szeresd gyümölcsfáidat! Ilyen elvek mellett milyen könnyen lehetne szép Hegyaljánk védett szőlőparlagjait is őszibackosokká átalakítani és jövedelmező fajtákkal teleültetni.” Hozzátette:
“Az is módunkban állna a földművelési minisztérium gyümölcstermelő programjának tervszerű végrehajtásával, hogy a külföldi gyümölcsöt teljesen kiszorítsuk! … A magam kísérletéből tudom, hogy még július hónapban is lehet nálunk Bodrogkeresztúron az előző évi almatermésből fogyasztani, megfelelő kezelés mellett. Ez megfelelő fajokkal és raktárakkal érhető el. Nekem 25-féle almám van most, de az a nézetem, hogy vidékenként csak 4-5-félének kellene lenni, úgy könnyebb az értékesítés.”

Férjéről, aki Zemplén vármegye egyik legjelentősebb gazdálkodója volt, 1924-ben így írt a Reggeli Hírlap újságírója:

“Őserejű szépségben pompázó hatalmas park közepén fehérfalu kastély zöldzsalus ablakokkal: ez Széchenyi-Wolkenstein Ernő gróf otthona. Nem kell várakozni, nincs semmi szertartásosság, pár pillanat és szemben ülök a magyar Carnarvonnal.
A gróf egyike nemcsak Zemplén, de az egész Felvidék legnépszerűbb mágnásainak, akinek jótékonyság és emberbaráti tevékenysége közismert. Amint a véletlen nyomára vezette a rézkori telepnek, az első pillanattól kezdve már csak áldozatkészségével, de személyes közreműködésével is fáradhatatlanul buzgólkodott a kutatások sikerén. Ő maga is kiválóan képzett elsőrangú szakember, aki az évek hosszú során át hatalmas archeológia gyűjteményt állított össze és bodrogkeresztúri kúriáján egész kis múzeumot rendezett be. Amellett elsőrangú iparművész is, szalonjának és dolgozószobájának berendezését ő maga tervezte és készítette el Szekrényei íróasztala, székei, könyvespolca mind a saját kezemunkája és ezek egyike-másika valóságos remeke a fafaragó művészetnek.”

1921-től a gróf saját pénzén finanszírozta a Dereszla-dombon végzett ásatásokat - amelynek leleteit a következő helyiségekben nézhetik meg - és igyekezett minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy a megtalált kincsek ne kerülhessenek külföldre.
1936-ban bekövetkezett haláláig jelentős szerepet vállalt a vármegye életében.

Az egykori grófi kastélyt a II. világháborút követően szociális otthonná alakították, s ugyan a helyi legendák szerint az idős grófnő maga is lakója volt első időben az otthonnak, míg egy volt lakája magához nem vette, tudjuk, hogy a grófné 1945-ben bekövetkezett halálával már nem élte meg az államosítás időszakát.